KOSSUTH IGAZSÁGOT TESZ

Néhány éve megfordultam a Tápió vidékén. Ott hallottam az alábbi történetet.

A negyvennyolcas időkben Kossuth Lajos a Tápió mentén járt. Ekkor jutott el a hosszú utcájú Szentmártonkátára is.

Állt abban az időben a falu közepén egy nagy kastély, körülötte pompás kerttel. (Ez volt a kényes-fényes, eszére oly igen rátarti Bartha uraság kertje.)

A fáradt Kossuth itt pihent meg az egyik nagy fa alatt. Ám bármennyire is szeretett volna szunyókálni, a kínzó szomjúság nem hagyta nyugodni. Víz után kellett néznie!

Alighogy fölállt a puha fűről, máris megpillantott egy asszonyt, vizeskorsóval a kezében.

-   Ugyan, édes lelkem, nem adnál nékem egy ital vizet? - fordult feléje.

-   Szívesen, vitéz uram, akár egy egész korsóval is! - felelte készséggel az asszony.

-   Köszönöm, de annyi nem kell - mondotta Kossuth.

- Inkább vidd a többit a fáradt vitézeknek!

(Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a honvédsereg is éppen arra vonult, s ott tartott pihenőt.)

Miután Kossuth jót húzott a korsóból, e szavakkal fordult a szegény asszonyhoz.

-   Nagyon köszönöm a szívességed! Jól tudom, pénzt úgysem fogadsz el tőlem, de talán tanáccsal vagy mással a segítségedre lehetek.

Kapott az ajánlaton a vízhordó szegény asszony.

-   Tudod, vitéz uram, van nekem egy nagyon szép lányom, a Juliska. Szeretik egymást a földesurunk legkisebbik fiával, Mártonnal. De a kemény szívű uraság nem engedi, hogy összeházasodjanak. Egyre csak azt hajtja: suba a subához, guba a gubához! Arra kérném a jó urat, mondja meg annak a szívtelen földesúrnak, nem a gazdagság számít, hanem az okosság meg az igaz szerelem.

Kossuth elgondolkodva nézett rá.

-   Nem lesz könnyű dolog, de ha már megígértem, eligazítom. Vidd vizedet a fáradt honvédeknek, majd térj haza, s várj ott türelemmel. - s azzal a szegény asszonyt útjára bocsátotta.

Nem sokkal ezután Kossuth bekopogtatott a falu földesurához. Először sehogyan sem akarták beengedni, de amikor megmondotta, hogy kiféle-miféle, bizony széles ajtót nyitottak elölte, s azon mód kínálták tyúkkal-kaláccsal.

-   A vendégséget köszönöm - hárította el a szívességet a magyarok híres vezére. - Egy szegény lány ügyében szeretnék igazságot tenni.

Bizony dúlt-fúlt a földesúr, mikor megtudta, mi légyen az. (De hát a nagy tekintélyű Kossuthnak, az ország kormányzójának nem mert ellentmondani.)

-   Ez a lány csak a gazdagságom akarja! - hajtogatta a gőgös uraság. - De ha nem így volna is, hogyan lehetne ilyen műveletlen lány az én menyem? Bizony csak szégyent vallana véle az én gondosan nevelt fiam!

-   No, jó, akkor legyünk próbát! - ajánlotta Kossuth. - Hívja össze kegyelmed a falu összes eladósorban lévő lányát, a szegényeket éppúgy, mint a gazdag nemeskisasszonyokat! Nézzük meg, ki tud közülük a legtöbbet! Mert én előre megmondom kegyelmednek, hogy aki a legokosabb feleletet adja, azt a fiúnak feleségül kell vennie!

-   Nem bánom - egyezett bele könnyű szívvel a földesúr, mert szentül hitte, a szegény Juliska semmire se tud majd válaszolni.

Amikor pedig a falu kellős közepén, a Bartha uraság kertjében együtt volt az összes leány, Kossuth három kérdést intézett hozzájuk.

Az első így hangzott:

-   Ki volt az a híres vitéz, aki Tündérországban lett király?

Zengett-zúgott a nagy kert, de a lányok nem találták el az igazi feleletet.

Ám ekkor előállt Juliska, s gyorsan kivágta:

-   Petőfi János vitéze!

-   Ő bizony! - helyeselt Kossuth. - Állj mellém, kislányom!

A szegény Juliska örömmel tett eleget a felszólításnak.

A második kérdés ez volt:

-   Ki volt az a magyar huszár, aki fogságba ejtette Napóleont?

Többen is találgatták, de nem jöttek rá az igazi feleletre.

Megint csak Juliska szólott:

-   Háry János, a híres huszár!

Harmadikul ezt kérdezte Kossuth:

-   Hát a Duna szigetében ki győzte le a cseh vitézt?

Ismét hiába próbálkoztak a lányok. De Juliska így szólott:

-   Toldi Miklós, a nagy erejű vitéz!

-   Ő bizony, kedves lányom - helyeselt Kossuth. - Te nyerted meg a versenyt, te kapod meg a jutalmat!

Mindenki ámult-bámult, de legfőképpen a dölyfös földesúr csodálkozott.

-   De hát honnan tudod ezeket, te leány?

-   A kegyelmed könyveiből, amit kedves fia, Márton, az én kedvesem hozott nekem!

-   Látja uraságod - fordult az apához Kossuth -, ugye milyen okos, művelt menye lesz kegyelmednek? Ne is tétlenkedjék sokáig, hívassa a fiát, még ma megtartjuk a lakodalmat!

És ahogy mondotta, úgy is lett: menten nagy lagzit csaptak, s mindenki boldog volt, aki ott volt. (De legfőképpen Juliska és Márton.) Ettek-ittak, vigadoztak, s a mártonkátaiak mind a mai napig emlegetik, hogyan tett igazságot Kossuth Lajos a falujukban.